Sok emlékem van erről az időszakról. Első kisfiúnk megfoganására 4,5 évet vártunk. És mivel 30 évesen jutottam el ideáig, így azt se lehet mondani, hogy bőven ráértünk volna. Bár engem a korom sosem izgatott, még most sem. Rengeteg sztorim van ebből az időszakból. Például ahogy telik az idő milyen a várakozás és hogy válik tabuvá a környezetünkben a kérdés. Közben mennyire nem tudja a másik, hogy mi zajlik benned és amikor azt hiszed egy hasonló helyzetben lévőről, hogy ő biztosan hasonlóan éli meg és akaratlanul kellemetlen helyzetbe hozod.

„Nem is akar igazán”

Ezt nem nekem, de rólam mondták. Miért? Mert 30 fölött voltam és nem mentem semmilyen kivizsgálásra, nem akartam semmilyen mesterséges utat. Így az a kép jött le, ja, akkor nem is akarja. De, dehogynem, csak nem minden áron. Én már kislányként sem az esküvőmről álmodoztam hanem, hogy milyen fantasztikus lesz anyának lenni. És valóban, vérvételen kívül semmilyen más vizsgálaton nem voltam. Egyszerűen nem hittem bennünk. Nem hittem, hogy van köze ahhoz, hogy lesz-e gyermekünk. Hogy honnan volt bennem ez az erős hit, nem is hit, meggyőződés, nem igazán tudom. Talán hozzám túl sok olyan sztori jutott el, amikor sok-sok mindenen keresztül ment pároknak végül valami csoda kapcsán természetesen fogant meg a gyermekük. És az érdekes az volt, hogy ahogy telt az idő, bár azt hittem, hogy ez majd biztos változni fog és egyszer majd én is „belemegyek”, közben annál biztosabb voltam benne, hogy nem ez az én utam. Ez engem is meglepett. Emellett fantasztikus dolognak tartom, hogy képesek vagyunk mesterségesen segíteni a gyermekáldást, csodálatos családoknak adni így gyermeket. Nincs ezzel semmilyen ellenérzésem, de én a saját éltemben ezt nem tudtam elképzelni.

Volt egy érdekes szituáció pár évvel ezelőtt. Egy társaságban épp hallgattam, ahogy a férjem mesél valakinek erről az időszakról és valami olyasmit mondott, hogy én végig hittem benne, hogy nekünk természetesen úton lesz gyerekünk. És akkor esett le nekem, hogy még neki se volt egyértelmű, hogy valójában fogalmam sem volt! Nem volt ebben erős hitem, sőt! Pont az az alkat vagyok, aki a pesszimizmusával sokat küzd (az utóbbi években elég sikeresen). Nem hittem erősen abban, hogy lesz gyerekünk! Pontosabban nem ebben volt erős hitem! Abban hittem, hogy boldog leszek, bármi van is az életemben!

„Gyerekkel lesz teljes az élet”

Oh, ezt hányszor hallottam mindenféle szituációkban. És már akkor sem gondoltam igaznak. Persze nem álltam neki kifejteni a véleményem erről, mert úgy nézett volna ki, mint aki bizonygatni akar valamit és ezért csak legyintenének arra, amit mondok. Én végig és most is azt gondolom, hogy a kiteljesedés, a boldogság, az öröm nem függhet attól, hogy van-e gyerekem vagy nincs. Sőt, nagy teher az egy gyereknek, hogy tőle várják, hogy boldoggá tegyen bárkit is. Ha önmagadban nem találod meg ezeket, akkor a gyerekedben, gyerekeddel se fogod (és ez minden másra is igaz). Én mindig azt gondoltam, hogy a gyermek ajándék. Hogy a gyermekáldás az az életemnek egy olyan része, amivel nekem nincs teendőm (a triviálisat leszámítva �). Az, hogy mikor és hogyan lesz nem az én dolgom. Ez valami annyira misztikus és csodálatos dolog, ahogy a leszületendő lélek megtalálja a szüleit, hogy én nem érek fel hozzá. Nekem nem ez a dolgom. Nekem az a dolgom, hogy megtaláljam az örömöt, a kiteljesedés önmagamban, az életben és nyitott legyek mindenre, a többi már más erőkre tartozik. Én abban a 4,5 évben is nagyon jól éreztem magam. Nem azt mondom, hogy nem voltak rossz időszakok, mélypontok, fájdalmak, elkeseredések. Persze, hogy voltak. De ilyenek mindig vannak. Mindig vannak olyan vágyak, célok, amikért küzdünk és amik nehézségekkel járnak. Ettől még lehet boldognak, örömtelinek lenni, csodálni és élvezni az életet. Ezt csak el kell dönteni!

Csalóka empátia

Az empátia szóval eleve gondjaim vannak. Úgy definiáljuk, hogy beleérző képesség. Vagyis, amikor egy másik személy sztoriját hallgatva együtt érzünk vele, beleképzeljük magunkat az ő helyzetébe és azt gondoljuk, hogy mennyire megértjük őt. Szerintem ezzel nagyon óvatosan kéne bánni! Nagyon mellé lehet trafálni! Azt hisszük, hogy bizonyos helyzetben ugyanazt éljük meg, mint a másik pedig akár az ellenkezőjét is érezhetjük. Mert mi történik? Halljuk őt és csak azt tudjuk megélni, amit mi élnénk meg abban a szituban, ami attól függ, hogy nekünk milyen élettapasztalatunk van, ami pedig érthetően tök más, mint a másiké. Látjuk őt, a gesztusait, testtartását, arckifejezését, ebből leszűrünk valami érzelmi állapotot, szintén a saját megéléseink szerint és azt hisszük így érez a másik. Egy biztos, soha nem tudjuk 100%-ban átérezni a másik érzéseit. Ez egyszerűen lehetetlen. Abban sem vagyok biztos, hogy erre egyáltalán szükség van?! Nyitott, támogató igazi beszélgetésekre, együttlétekre, kapcsolódásra van szükség, nem arra, hogy átvegyük (illetve megpróbáljuk) a másik érzéseit.

Gyerekvárás kapcsán megéltem mindkét oldalt. Ahogy abban lőnek mellé, hogy én, hogy éreztem magam és azt is amikor én lövök mellé, hogy a másik, hogy érzi magát. Engem úgy ért, hogy főleg az idősebb generációtól kaptam meg, hogy jaj, de szörnyű lehetett nekem az a 4,5 év. És amikor kaptam egy ilyen visszajelzést én őszintén elgondolkodtam rajta. És kerestem a szörnyűségeket, hogy miért mondta, mit láthatott? Aztán leesett! Leesett, hogy elképzelte, hogy ő, hogyan érezte volna magát a helyemben és nagyon szörnyűnek látta azt. Nekem meg az az időszak is tele volt rengeteg élménnyel. Igen, volt olyan is amikor szörnyű volt, de az időnként pár nap volt. Elkeseredés, talpra állás. Én olyan típus vagyok, akin gyorsan átmennek a dolgok. Baromi hamar mélyre kerülök, de nagyon gyorsan átmegy rajtam. Ennek minden előnyével és hátrányával.

A másik szituáció sokkal rosszabb volt. Amikor egy olyan lánnyal beszélgettem, aki szintén évek óta vár a gyerekre. Én pedig beszélgetés közben tök lazán egyszer csak azt mondtam, hogy „legalább ennyi idő után az ember nem omlik össze minden hónapban”. Akkor ő rám nézett és annyit mondott „dehogynem” és láttam a szemében a fájdalmat. Én borzasztóan éreztem magam, mert az állt tőlem a legtávolabb, hogy előhívjam ezeket az érzéseket. Teljesen váratlanul ért és őszintén meglepett a válasza.

A tanulság ezekből nekem, hogy miközben a másikra figyelek, tényleg őszintén rá figyeljek és ne a saját érzéseimből reagáljak, hanem inkább kérdezzek! És te, hogy élted ezt vagy azt meg? Neked milyen érzés volt? Mi volt benne a nehézség? Hogy tudsz megküzdeni vele? Mi az, ami igazán segítene?

Kérdezz, kérdezz, kérdezz, mindig inkább kérdezz!