A mai „gyereknevelés” egyik nehézsége a kütyü kérdés! Már az elején elakadok az írásban. Utálom ezt a szót, hogy gyereknevelés. Nem hiszek benne, szerintem nincs ilyen. Ez csak egy jó álca arra, hogy elfedjük az igazságot. Gyereket nem lehet és nem is kell nevelni. Ha már valaki, akkor a gyerek nevel minket. Visszatükrözi, amik, amilyenek vagyunk. És ha ez nem tetszik, hát akkor kérem szépen tessék változtatni és akkor majd olyat tükröz vissza, ami tetszik! Nade, ez inkább egy külön téma, vissza a kütyükhöz!

Mikre érdemes figyelni, hogy a gyermek ne essen a kütyük áldozatává, de mégis megismerje őket, hiszen ebben a világban élünk?!

Technikailag jóval fejlettebb világban élünk, mint mikor minket neveltek a szüleink, ráadásul évről évre rohamosan fejlődik tovább. Az a legfontosabb, hogy TUDATOSAK legyünk és ÖNMAGUNKAT neveljük! Ez a tudatosság ne csak abban nyilvánuljon meg, hogy a gyerek kütyü használatát kontrollálom, hanem hogy tisztában vagyok vele, hogy minden nevelésnél többet jelent az a példa, amit maga előtt lát. Tehát hiába papolok neki arról, hogy ne üljön egész nap a tablet előtt, ha az én kezemben ott a mobilom és fél szememmel folyton azt nézem. Azt hiszem ez igazi kihívás ma minden szülőnek. Hiszen a gyerek nem tudja, hogy épp mit csinálsz a mobilodon csak azt érzékeli, hogy beszippant az a kütyü, anya-apa eltűnt! Miközben mi rengeteg dolgot, szinte mindent ott intézünk: online rendelünk meg kaját, ruhát, időpontot foglalunk, számlát befizetünk, óvó nénivel egyeztetünk, találkozókat szervezünk, navilágódunk, no meg persze lógunk is csak úgy a neten, játszunk, vicces videót nézünk, cikket olvasunk stb. Az nem életszerű, hogy sose lássa a kezünkben, hiszen nem lehet mindent alvás időben csinálni. És nem is kell. De hiszem, hogy jóval kevesebb életbe vágó dolgot kell csináljunk a kütyünkön, mint amit megteszünk.

Minden alkalommal, amikor a kütyüd után nyúlsz kérdezd meg magadtól: Mennyire fontos most, amit nézni/intézni akarok? Tudom-e máskor is csinálni? Milyen érzés lesz, amikor 5-10 év múlva amikor hússzor kell valamit megkérdezzek majd tőle, mert a kütyüje rabja és nem is hallja, ha hozzászólok (ahogy én se fogom hallani, ha szólít, ha most belemerülök)? Fogok-e panaszkodni, hogy nem olvas könyveket csak a képernyőt bámulja? VAGY! Az a fontos, hogy itt vagyok. Mellett vagyok és figyelek rád. És ez később is így lesz. Amikor kamaszként gyűjtöd a tapasztalataidat a világról, jót és rosszat, akkor is itt leszek és figyelek rád, megbeszélünk mindent. Ezért képes vagyok lemondani a nyomkodásról MOST.

Hogyan stresszkezeljünk?

Azok a nehéz helyzetek, amikor a gyerek nyűgös, hisztizik és a szülő tudja, hogy csak oda kell adja a mobilját és nyugi lesz.

Két dolog szokott ilyenkor előfordulni, az egyik a mobil vagy valamilyen képernyő elé ültetés, a másik az étellel lenyugtatás. Én azt gondolom, hogy van olyan helyzet, amikor ez a megoldás. A kérdés inkább az, hogy ez reflexszerű-e vagy van-e valamilyen más módunk is, amivel meg tudjuk nyugtatni. Hiszen valljuk be a dackorszak alatt például napi szintűek a hisztik, ha minden alkalommal kapásból képernyőt, csokit kap azzal olyan erős megerősítéseket építünk be, amivel aztán küzdhet szegény egész életében, hogy letegye.

Kérdezzük meg magunktól, hogy éppen mire tanítjuk a gyermekünket az adott helyzetben. Amikor nyűgös, hisztis és azon igyekszünk, hogy megnyugodjon, valójában stresszkezelési módszereket mutatunk meg neki. Ha állandóan kütyüt vagy ételt kap, akkor azt tanulja meg, hogy ha ideges vagyok nyomkodok valamit vagy eszek. Ez később nem jó az egészségének, függőséget okozhat, ahelyett, hogy arra tanítanánk meg, hogy hogyan tudja önmagát megnyugtatni.

Tavaly a nyáron láttam a 6,5 éves unokaöcsémet, amint törökülésben ül, a térdére teszi a kezét, összeilleszti az ujjait és om-ot mond. Kérdeztem tőle, hogy hol tanulta ezt, de csak nevetett rajta, végül persze a nővérem elmesélte, hogy iskola előkészítőben náluk már tanítják relaxálni a gyerekeket. Svédországban élnek.

Ezekben itthon sajnos nagyon el vagyunk maradva. De szülőként sokféle dolgot taníthatunk nekik, illetve általuk, velük együtt magunknak �. Már maga a közös tanítás, tanulás is jó élmény lesz a gyerek számára. Ebben is nagyon fontos, hogy „békeidőben” tanítsuk, vagyis ne amikor épp erősen hisztizik kezdjük el neki mondani, hogy vegyél nagy levegőt a pocakodba és fújd ki. Otthon jó kedvűen játszhatunk olyat, hogy megfigyeljük a pocakunkat, hogy kidudorodik, amikor levegőt veszünk. Játszunk azzal, hogy lassan vesszük és fújjuk ki. Vagy felhúzzuk a fülünkhöz a vállunkat és egy jó nagy fújással leejtjük. Ezt például az én gyerekem nagyon szereti, jót szokott kacagni közben.

Érdemes megtanítani olyan technikát is, amivel a napi szintű stresszt tudja letenni, így eleve kisebb stressz szintje a mindennapokban. Például ki lehet alakítani egy esti szokást. Nem kell tudni hozzá semmilyen relaxációs technikát, elég mesélni neki, hogy képzelje el, hogy egy fénygömbben felmegy az égbe, ott laknak a tündérek és hagyjon ott fönt mindent, ami rossz volt ma, ha bántottak, elestél, csúnyát mondtak rád stb. Itt megtanulja, hogy mindennap tegye le azokat a dolgokat, amik nehézségek voltak, negatívan érték őt. És lehet kérni helyettük kreatívan, bármilyen pozitív megerősítéseket. Felidézni, hogy mi volt szuper a napban és azokat is újraélni. A végén pedig érdemes tudatosítani, hogy mire való ez a módszer. Megkérdezni tőle, hogy jobban érzed magad? ez most kellemes? ellazultál? Így megszokja, hogy ez egy módszer arra, hogy jobban érezze magát.

Mit csináljunk a hiszti kellős közepén?

Semmit!! Éljük túl! Olyankor hiába mondunk bármit a gyereknek, nem hallja, nem jut el hozzá, nem érti! Teljesen felesleges bármiről is győzködni. Épp borzasztó feszültséget él át és próbál valahogy kikerülni belőle. Gyakoroljuk a türelmet és ez elfogadást! Legyünk JELEN, ha hagyja öleljük, ringassuk, ha nem csak maradjunk mellette és várjuk ki, hogy eljusson a nyugvópontra. Ha tombol vigyázzunk a testi épségére.

És ha mindez nyilvánosan zajlik? Akkor is! Ha szülőként ilyenkor azt éljük meg, hogy mit szól ehhez a bolt közönsége, a szomszéd vagy bárki, aki tanúja ennek, az csak a saját önértékelésünkről szól. Ha ezt vesszük észre magunkon, akkor ezen dolgozni kell, nekünk, magunkon, ehhez a gyereknek nincs köze. Persze, könnyebb rá fogni. Szóval zárd ki a közönséget és csak rá figyelj.

MARADJ NYUGODT!

Hahaha, jó vicc… Sajnos nem az! Nincs más esélyed. Ha rendszeresen elszáll az agyad, akkor a gyereked épp azt tanítja neked, hogy nincs semmi eszközöd a saját stresszed kezelésére, ideje ezzel kezdeni valamit, különben hosszú és keserves időszakunk lesz. Szóval kezdd magaddal! Ismerd meg, figyeld meg magad! Hogyan kezeled Te a stresszt? Mi segít neked? Mit használsz a mindennapokban? Semmit? Akkor kezdj neki! Hiába dumálsz a hiszti közben, ha te is épp hisztizel!!! NINCS NEVELÉS CSAK PÉLDAMUTATÁS! Mindig a saját mintánkat adjuk át. És természetesen mi is kaptuk a mintáinkat, ismerd fel őket, ha nincs hasznodra cseréld le őket!

Egyszer végig néztem egy anya-lánya hisztit egy kávézóban. Nyilvánvalóan könnyű ezt kívülről meglátni, mikor benne vagyunk fel sem tűnik nekünk. A kislány azért nyafogott, mert el akarta kísérni anyukáját a fodrászhoz. Ezt anyuka nem akarta, mert tudta, hogy úgyis elunná magát a kislány a több órás hajfestős programon. Ültek egymással szemben az asztalnál és teljesen ugyanazt csinálták. Ugyanazok a hangsúlyok, mozdulatok, nyűglődés, düh. Csodálatosan másolt a kislány, hiszen ezt tanulta, anya is így szokott célt érni. DE! Van egy fontos különbség! Egy pár éves gyerektől nem elvárható, hogy leállítsa ezt a játékot, erre mi felnőttek vagyunk képesek. Nem mondom, hogy egyik napról a másikra. De megfigyeléssel, tudatosítással, önmunkával el tudunk jutni odáig, hogy egy ilyen szitu közben észbe kapjunk, felismerjük, hogy mi zajlik és változtassunk a viselkedésünkön. És mi van akkor, ha mégis elszakadt a cérna és őrült módon viselkedtünk? Semmi tragédia! Fogadd el, hogy veled is előfordul és később (amikor már nyugi van) mondd el a gyereknek, hogy mi történt, hogy te is kimerült voltál, nem jól reagáltál, sajnálod, hogy így alakult stb.

Tudatosítsd magadban mindenképp, hogy azért nem ő a hibás, ha te nem tudod jól kezelni ezeket a szitukat!! Annyira könnyű azt mondani, hogy azért borultam ki, mert te hisztiztél. De ez nem igaz. Ha egyensúlyban vagy nem borulsz ki attól, hogy ő hisztizik. Akkor ott tudsz lenni mellette, tudod támogatni.

Hogy működik mindez nálunk??

Lassan…. De működik. Egyik nap hulla fáradtan morcosan és előfordul, hogy akár kiabálósan. Aztán ráeszmélősen, hogy ettől csak minden rosszabb lesz, észbekapósan és változtatósan. Majd jönnek a sikeres napok, megcsináltam, nyűgös volt, de tudtunk nevetni végül, vidáman öltözni, bölcsibe menni. Nyűgős volt, de nyugodt tudtam maradni, ő is szépen megnyugodott, tök jó volt. Majd megint épp hulla vagyok, alig megy. Tudom mit kéne, de nem megy. Hagyjon békén mindenki. Nem baj, elmúlik. Jön megint egy jobb nap. Ha már egyszer sikerült máskor is fog. Hullámzás és körforgás, de ez akkor is haladás. Miért? Mert egyre több olyan emlék van, amikor harmóniában vagyunk és ezekhez folyamatosan vissza lehet nyúlni, emlékezni, megerősíteni. Amikor meg tartósan nehezen megy, nyakon fogom magam és kérek segítséget. Nem, neeem arra gondolok most, hogy a gyerek mellé, persze azt is, sokszor. De magamnak, elmegyek konzultációra és ránézek a problémákra, haladok, tanulok, fejlődök.

Stresszkezelésről két korábbi videóm:

Támadás! – Sport nem megúszható

Kiabálj!