Én győztem! Én vagyok a leggyorsabb! Én vagyok a legügyesebb! Én leszek az első!

Akinek kisgyereke van sokat hallja ezeket. A mi 3 évesünknél is minden a versengésről szól. Mindennel és mindenkivel lehet versenyezni. No meg persze győzni. És milyen ezt felnőttként, szülőként látni? Leginkább sokféle. Néha nagyon fárasztó. Van, hogy zavaró, tényleg muszáj ennyit versenyezni? Vicces, igen vicces is tud lenni. Aztán borzasztó frusztráló, ez leginkább akkor, amikor én szólítom fel versenyre, mert feladom az egyéb meggyőzési kísérleteket és tudom, hogy így hamar felöltözik, elindul, odaérünk, elpakol stb. Nem vagyok közben hű, de büszke magamra, ugyanakkor el is engedem, meg is engedem magamnak, hogy így csináljam. Sokszor meg kreativitást igénylő, hiszen a gyereked folyton meglep. Például amikor este gyorsan lezuhanyozol mielőtt apa elviszi fürdeni, mert hulla fáradt vagy és legalább a mese részben már pizsiben lehetsz és utána alhatsz. Kijössz a fürdőből és a gyermek durcája fogad „de én akartam elsőnek fürdeni”. Te meg állsz ott, hogy mi vaaaan, ez most komoly? És az, komoly! Ajjaj, találj ki gyorsan valamit, mert ebből még akármi is lehet. Mázlim volt, jött az ihlet. Rámosolyogtam és annyit mondtam: „De kicsim, anya zuhanyozott, fürdeni te fogsz elsőnek!”, ezen már el kellett gondolkoznia, az már nyerő helyzet.

Nem is emlékszem, hogy mikor kezdődött, talán olyan féléve. Azóta hangsúlyosabb. Persze tudom, életkori dolog. És nem is az foglalkoztat ebben az egészben, hogy ez most valami rémes dolog lenne, hanem, hogy a későbbi évek alatt folyamatosan ezt erősítik az intézmények. Felvételek, felmérések, dolgozatok, ponthatárok, versengjél, legyél jobb, győzd le, különben te nem jutsz hozzá valamihez. Milyen nagy csapda és hazugság ez az egész! Vajon milyen társadalmat építene egy úgy felnővő generáció, akik azt az értéket szívják magukba, hogy az együttműködés az igazán hatékony út, akik már tudják, hogy a versengés a zsákutca. Milyen életünk lenne, hogyan telnének a mindennapok? Amikor a konfliktusokban a nyer-nyer szituációkat választanánk. Mert választásunk az mindig van. Ahogy nyer-nyer szituáció is mindig van. Csak ezeket kizárólag abban az esetben találjuk meg, ha meg is akarjuk találni. Ha hajlandók vagyunk a gondolkodásunkon változtatni és erre tenni a fókuszunk. Ha nem úgy állunk neki egy problémának, vitának, hogy csak a saját oldalunkat szemléljük, hanem meghalljuk a másik felet is és meghalljuk az ő igazságát is. Csodák születnek az ilyen helyzetekből. Ezt kéne megalapozni gyerekeinknél, hogy egyszer tényleg felnőhessen egy ilyen generáció.

Csigafutam

Már a neve is tetszik. Csiga és futam, hagy rohangáljanak a csigák is már egy kicsit. Ez egy társasjáték kicsiknek, amolyan első társasjáték. Amikor levettem a polcról úgy voltam vele, na ezzel is lehet majd versengeni, én nyertem, te nyertél stb. Már, amikor megvettem kitaláltam, hogy úgy fogjuk itthon játszani, hogy a csigákat versenyeztetjük, nekik drukkolunk és nem egymás ellen. És ekkor jött a meglepetés!!! Elolvastam a játékszabályt. Amiben pont ez állt. A csigák egymással versengenek a játékosok megtippelik ki ér be elsőnek. Kisfiam szeret vele nagyon játszani és nem az okoz örömöt, hogy ki, hogy győz, ér be a célba. Azoknak örül, amikor például két csiga épp egymás mellé ér a pályán, az vicces, vagy ha sikerül két ugyanolyan színűt dobnia (két dobókocka van hozzá, amin színek vannak). Sőt egyszerűen csak dobni és lépni már élményt nyújt neki! Arról nem is beszélve, hogy ezt EGYÜTT kell játszani anyával, apával. És közben mindenki teljes flowban van. Ő a játékban merül el, mi pedig benne. Szívjuk magunkba az élményt, ahogy játszik. Játszik? ÉL. Nagy betűvel. Mi meg tanuljuk tőle, hogy emlékezzünk ezekre az állapotokra és hozzuk vissza az életünkbe.

Pingpong

Verseny kapcsán egyből beugranak a sportok. Ott aztán a győzelem a lényeg! Vagy nem?

A mi családunkban mindenki szeret pingpongozni. Csak hobbi szinten ugyan, de játszunk is mindenhol, ahol lehet, wellnessen, nyaraláson, otthon. Mindig nagyon jó buli és mindenki benne van. Hárman vagyunk testvérek és mindhármunk házastársa is nagy pingpongos, pedig esküszöm nem volt feltétel a választásainknál. Persze a gyerekeink is játszanak, de ez nem meglepő. Szóval játszunk, és persze meccseket játszunk. Mindenféle variációkban. Nyerünk és vesztünk. Felnőttként könnyebben, a gyerekek még szokják. Miért játszunk meccset? Miért élvezzük azt jobban, mintha csak úgy ütögetnénk? Mert komolyabban vesszük. Akkor nem vagyunk lusták odaugrani minden labdához. Akkor nyerni akarunk. Más a motiváció.

És a nagy meccsek emlékezetesek maradnak! Van 1-2 ilyen nagy játék emlékünk a családban, amiket mindig fel szoktunk idézni. Ugyanakkor millió olyan meccset is játszottunk, amire már nem is emlékszünk, hogy éppen ki kivel volt és ki nyert, csak a közös élmény maradt meg. És hány olyan fantasztikus labdamenet, amit megélsz meccs közben! Már azt sem tudod kié volt a pont, de több olyan ütés volt, amire azt hitted már nem jön vissza a labda és mégis. Ezek mind közös élmények. Egyedül viszonylag nehéz pingpongozni. Közösen létrehozott labdamenetek. Hihetetlen, hogy visszaadtad és aztaaa még én is elkaptam és visszaadtam, wow de jó volt! Vagy, amikor gyerekekkel játszunk és az a lényeg, hogy minél többet tudjunk együtt ütni! Idén januárban is volt családi pingpong és felemlegettük a tavaly karácsonyit. A legjobb az volt, amit apum mondott: „Én már nem is tudom, hogy volt, csak a sok röhögésre emlékszem”. És tényleg. Még a könnyünk is csorgott közben, úgy röhögtünk. Na, így van értelme meccset játszani! És még az eredményre is emlékszem. Nővéremmel játszottunk a férjeink ellen, az első partiban lemostuk őket, de aztán persze hagytuk nyerni a pasikat!

Vajon működne ez nagyban is? A világ sportversenyeiben?

Nem az lenne a lényeg, hogy ki nyer, hanem hogy szórakoztató legyen. Hogy élményt adjon annak, aki csinálja és aki nézi. Meghatározzák hány meccset lát a közönség, a csapatokat vagy egyéneket valamilyen rendszer szerint összesorsolják és utána csak az élvezet marad. Nem számít ki nyer, csak az számít melyik meccs volt a legjobb, legszórakoztatóbb, legakciódúsabb stb. Milyen lenne, ha az egész közönség ugyanannak drukkolna? A jó élménynek, helyzeteknek. És háborgás helyett egy jó közös bulit csapna utána? Én szívesen kipróbálnék egy ilyet. Azt nem állítom, hogy minden versenyszámra könnyű kitalálni az együttműködéses variációt, mert például a kalapácsvetést így hirtelen nem tudom, hogy lehetne... Vagy az is vicces lenne, ha a Forma 1-ben közösen cserélnének egymásnak kereket. De nincsenek lehetetlenek.

Ha a világ dolgaiban nem is tudjuk egyik napról a másikra az együttműködést részesíteni előnyben a versengés helyett, a saját és családunk életben sok olyan pontot találhatunk, amit könnyedén megvalósíthatunk. Érdemes! Hogy csak a sok röhögésre emlékezzünk!